A patriarchátus mítoszai

nincs-kapcsJelen cikk részlet Philip Zimbardo: Nincs kapcsolat című könyvének recenziójából.

“A következő fejezet a patriarchátus mítoszairól szól, és ezt kicsit részletesebben veszem szemügyre. Jól rávilágít, mi is a valóság azzal szemben, amit ma a világ hisz rólunk, férfiakról. Például felmérések igazolják, hogy a fiú csecsemőket később veszik fel, ha sírnak, kevesebb mesét olvasnak nekik, kevesebbet énekelnek nekik – azt sugallva ezzel, hogy a velük való törődés kevésbé számít. Kamaszkorukban a fiúk aztán kezdik megtanulni, hogy jól fizető állásra kell szert tegyenek, mert majd abból kell eltartaniuk a családjukat, ugyanakkor a szintén kereső életre nevelt lányok ezt az üzenetet így nem kapják meg. Ezzel együtt a fiúk az otthon maradó apák intézményére kezdenek stigmaként tekinteni. Egy felmérés szerint az emberek 51 százaléka szerint a gyereknek az tesz jót, ha az anyjuk marad otthon velük, és csak 8 százalék gondolja úgy, hogy ez az apára is igaz. Maguk a férfiak sem értékelik túl sokra a saját nevelő-gondoskodó szerepüket, holott már számos apa bizonyította, ha energiát fektet bele, az anyáéhoz hasonló módon helyt tud állni benne.

Míg a nők választhatnak (inkább Amerikában, hazánkban sokkal kevésbé) a család, a munka vagy a „kettő együtt” (pl. részmunkaidőben munka) között, addig a férfiak számára csak a teljes idős munka lehetősége adott. A nők inkább érzelmi légkörben gondoskodnak a családról, szeretetet adnak és kapnak, míg a férfiak a családtól távol gondoskodnak a családról, és érzelmi és kötődésbeli hátrányba kerülnek a nőkkel szemben. Felmerül: mire lennének inkább hajlandók a nők: a szeretetbeli előnyt, vagy az anyagi nyomást osztanák meg a férjükkel? Bár úgy tűnik sok férfi (46%) szívesen maradna többet otthon, és lenne jobb apa és férj, egyelőre még várat magára, hogy ezt ki is mondják. Vajon mikor jutunk el oda, hogy a férfiak végre kiállnak magukért, és közvetítik a társadalom felé jogos és mélyről fakadó igényeiket?

Más kérdés, hogy maguk a nők mennyire szeretnék, hogy a párjuk maradjon otthon, és vezesse a háztartást, valamint nevelje a gyerekeket. Úgy tűnik, szexuálisan egyszerűen a legtöbb nőnek nem vonzó az ilyen férfi. Nos, nem mutatja azokat az alfa hím jegyeket, amelyeket a nők általában vonzónak találnak, és szexuálisan hatnak rájuk.

Nagyon elgondolkodtató társadalmunk sok rejtett üzenete, mellyel ezek a sztereotípiák beépülnek a fiúk (és lányok) fejébe. Jó példa a népszerű Harry Potter sorozat egyik jelenete, amelyben a még kis Harryt megmentik a szülei Voldemorttól, a gonosz varázslótól. Mindkét szülő az életét adja a fiúért, de csak az anya áldozatát emeli ki a könyv. Míg az apa egyszerűen feltartóztatja Voldemortot, és az megöli, addig az anya áldozata részletesebben van ecsetelve, és emiatt kap egy egyedi védelmet és egy különleges jelet Harry a homlokára, valamint Voldemort is veszélyesen, szinte halálosan megsérül. Vajon önfeláldozó apja szeretete miért nincsen ilyen hatással a saját gyerekére?

Valahol a kamaszkor körül tudatosodik a legtöbb fiúban, hogy sok pénzt kell keresnie, mert ettől javulnak a párválasztási esélyei. Még ma is azt várja el a társadalom (és kiemelem ebből az “emancipált” nők túlnyomó többségét), hogy elsősorban ő tartsa el a családját.

Általában elmondható, hogy a férfiak egészsége (holott kevesebbet élnek, mint a nők) messze nem kap akkora figyelmet és támogatást, mint a nőké. Több prosztatarákot diagnosztizálnak, mint mellrákot, mégis Amerikában a mellrákkutatás kétszer annyi pénzbeli támogatást élvez, mint a prosztatarákkutatás. A Nemzetközi Férfinap (november 19.) megközelítőleg sem rendelkezik akkora támogatottsággal, mint akár egyetlen mellrák elleni séta. Négyszer annyi férfi vet véget az életének, mint nő (80%/20%) – vajon jelez ez arról valamit, mennyire van megelégedve egy férfi az életével? S közben mit hallgathatunk a tévéből, rádióból, újságokból, mozifilmekről, tévésorozatokból és az internetről: “minden nap férfinap”. Elképesztő a valósággal mennyire nincsen köszönőviszonyban a társadalomban élő kép a férfiakról.

nincs-kapcs2Még mindig azt tanítjuk a fiainknak, hogy nem szabad érezniük, mert az lányos. Így a legtöbb fiú megtanulja magába zárni az érzéseit, és páncélt növeszt maga köré. Aztán felcseperedik, szerelembe esik, és nem érti, miért mondja a szeretett nő neki, hogy olyan távolinak érzi őt. Soha nem nyílt meg senki előtt, nem fogja érteni, mit várnak hirtelen tőle.

Aztán itt van a szexizmus témája. Mi történne, ha egy férfi kiírná az internetre, hogy partnere nem elégítette őt ki eléggé, vagy eléggé sokszor, és szakított vele? Ha egy férfi azt írná, taxitársaságot alapítana, amely csak férfiakat alkalmaz és csak férfiakat szállít? Ha arról írna, hogy micsoda felemelő élmény fiatalabb nővel lefeküdni? Felhördülés és botrány, hímsovinizmussal vádolás? Mert nők ezt mind megtették, és semmi következmény, talán azt leszámítva, hogy gyorsan elterjedtek a neten ezek az írások. Miért van, hogy szexuális erőszak vádjánál egy férfit a felmentéséig bűnösnek tartanak, és a hamis vádnak nincsenek következményei? Miért van, hogy elmegyünk amellett, hány és hány férfit kezel a párja sikertárgyként, megmutatva mit is fogott ki vele: érvényesülést, pénzt, presztízst.

Jóllehet a nők sokkal kevésbé érzik magukat biztonságban, valójában jóval több fiú/férfi lesz erőszak, vagy bántalmazás áldozata. A fiúk/férfiak jóval kevesebbszer jelzik, hogy szexuális erőszak áldozatai lettek, mivel önállónak akarnak látszani, szégyellik a dolgot, félnek, hogy homoszexuálisnak tartják majd őket (ha férfi bántalmazta őket) vagy be kell látniuk, hogy nem voltak elég macsók. Sokszor kiderül: fiatal férfiak a szüzességüket nem épp akart körülmények közt vesztették el. A nő előbb félrevonta a többiektől, majd ráerőszakolta magát, és a férfi azért ment bele, mert muszájnak érezte azt. Zimbardo szerint sokat segítene a mai helyzeten, ha a nők gyakrabban kezdeményeznének párkapcsolati és szexuális téren, és megtapasztalhatnák pl. az elutasítással járó fájdalmat, és mit jelent ezt kezelni. Ha megtanítjuk fiainkat, hogy nem kell mindig szexre készen állniuk, ismerjék fel, mikor és hogyan jó nekik, és mondjanak nyugodtan nemet. Illetve, ha több családfenntartó nő lenne, a férfiak több időt tölthetnének a gyerekeikkel. „A nőknek is muszáj lesz alapos szemlét tartaniuk a saját előítéleteik, kettős mércéik, valamint a férfiakkal szemben tanúsított fordított szexizmusuk felett, és be kell látniuk ezeket.” (293. old)

„Üvegpince”, írja Warren Farrell, utalva arra a jelenségre, amely a legrizikósabb állásokban tartja a férfiakat. Kétségtelen, hogy a nőmozgalom az egyenlő jogok mellett az egyenlő felelősség kérdését nem igazán feszegeti. Ma a befolyásos nők azt sugallják, hogy nőknek a férfielit fizetését kellene kapniuk, miközben a kemény fizikai munkát végző férfiak felelősségében való osztozásról nem esik szó. Pedig nagyon függ az egész társadalom tőlük. És kutatásokból kiderült: számos nő is osztozik a nemi sztereotípiákon nőtársaival szemben. Általában kell tenni ellene, nem csupán a férfiaktól elvárni, hogy vetkőzzék le azokat.

Nos, megközelítőleg ezer szót adtam ennek az egyetlen fejezetnek, mert nagyon jól feltárja mindazt, amire a társadalom egyáltalán nem figyel, miközben felháborodásra készen védelmezi a nőket, valahányszor szóba kerül, hogy egy férfinek is segítségre és megértésre lenne szüksége.

Hozzászólások