Milyen a nő élete?

Fénykép0637

Több ezer évvel ezelőtt Szókratész szerette honfitársait kizökkenteni megszokott gondolkodási sémáikból. Lement az utcára, elvegyült az emberek közt, és találomra megszólított járókelőket. Kérdéseket tett fel nekik, és barátságosan válaszadásra ösztönözte őket. Kénytelenek voltak elgondolkodni az életük felől, hogy vajon minden tényleg úgy van-e és jól van-e úgy, ahogyan hitték. Toplak Zoltán, megszállott utcai riporterként és férfiaktivistaként ismét követte ezt az ősi módszert és embereket kérdezett az életük felől. Ezúttal a közelgő Nőnap alkalmából, mintegy egyenlőségpárti gesztusból is. Az utcai párbeszéd fő irányvonala azt volt hivatott tudakolni: milyen is ma nőként élni Magyarországon?

A korábbi kiállások során megismert, minden találkozásnál kötözködő, városnéző túrát értékesítő fiatalember (szerinte minden nap férfinap – mondta egy alkalommal ezt úgy, hogy egy felettébb alul fizetett, leértékelt munkát végez nap mint nap az utcán, ha kell, akkor esőben és szélben) nem volt sehol, helyette barátságos, segítőkész és nyilatkozni is hajlandó kollégái üdvözölték a figyelemfelkeltést szolgáló molinóval kiálló aktivistát.

Egyikük (egy fiatal férfi) rögtön el is mondta, hogy a nők nagy problémája napjainkban az egyenlőtlen bérezés. Íme máris egy valóban a nőkkel együttérző, empatikus fiatalember, pedig, mint tudjuk, Magyarországon rendszerszintű nőelnyomás van, és itt bizony patriarchák élnek, nem pedig férfiak, lásd az Isztambuli Egyezmény preambulumának 9. és 10. bekezdését is. Nos, ez az igazságra felettébb nyitott fiatalember, meglepve vette tudomásul, hogy egy széles körben elterjedt hazugság áldozata, és hogy mi is a valódi helyzet a bérezés ügyében.

Érdeklődve jött oda egy másik, középkorú férfi is, aki, mint elmondta, Amerikában élt öt évig, meg is nősült ott, és egyik nap arra ment haza, hogy nem csak a csupasz falak szintjéig kiürítették lakását, de a feleségének és a gyerekének is nyoma veszett. Felhívta a helyi sheriff-et, aki biztosította róla, hogy mint férfi és ember megérti őt, de sheriff-ként semmit sem tehet, mert felesége teljesen szabályosan és törvényesen járt el az amerikai jog szerint. Az asszony még csak közölni sem köteles elhagyott férjével az új tartózkodási helyét!

Egy harmadik férfi ellenben hevesen vitatkozni kezdett, hogy miért képviseltetik magukat a férfiaktivisták, férfiközösségek a nőnap kapcsán az utcán, miért kell beszélni az egyenlőségről, miért nem élünk például úgy, mint amikor jurtákban laktunk, és a nőkről amúgy is túl sok szó esik már a magyar közéletben. Valljuk be, ebben igaza van, a férfiakhoz képest mindenképpen. Háborgó, haragos érzésein hosszú perceken keresztül nem tudott túllépni, aminek kifejezetten hevesen hangot is adott, már-már a rendőri segítség kérése is felmerült. Úgy tűnik, a férfiak egy részének már pattanásig feszültek az idegei a közbeszédből folyamatosan áradó nőpolitika hatására. Mindenesetre végül a dühös férfi távozott, aminek hatására a békésebb járókelők is részt mertek venni a rögtönzött utcai beszélgetésben.

Egy Angliából hazaköltözött fiatal lány azt taglalta, hogy ő nagyon örült odakint annak, hogy ott sok mindenben a közfelfogás és viselkedés más. Pl. a tömegközlekedésben, ha egy nőt inzultálnak, férfiak és nők egyaránt a védelmére kelnek, és nem gyáván lapítanak, mint idehaza.

Többször szóba került nőproblémaként a részmunkaidős munkák hiánya. Abban könnyű volt az alkalmi utcai beszélgetőpartnerekkel közös nevezőre jutni, hogy ez nem a nők problémája igazából. Ez a családok, és a családszerű életközösségek problémája. Mindenki jól járna akkor, ha otthon többet vállalhatnának be a nők, több idejük és energiájuk jutna a családjukra. Egy fiatal lány például amellett foglalt állást, hogy teljesen rendben van, ha otthon a vezető szerepet a férfiak töltik be, mert a szerepkörrel járó felelősségnek és stressznek a hordozásában alkatilag is jobbak, és így visszaállna a férfiak családfenntartói becsülete. Sokkal könnyebb lenne a családi munkamegosztás is. A férfiak iránti bizalom hiánya és nőelnyomás a beszélgetésekben egyáltalán szóba sem került. Az utcai beszélgetés egyik fontos konklúziójának az látszik, hogy a nők nem azt tapasztalják a magánéletükben a férfiakkal kapcsolatban, amit a feministák állítanak.

A megkérdezett nők újra és újra azt válaszolták a bevezetőben leírt alapkérdésre: nagyon jó ma nőként Magyarországon élni, nincsenek korlátozva életükben, jogaikban. Elégedettek az életükkel. És mondták ezt örömtelien, sugárzó tekintettel. Könnyen adódik a végkövetkeztetés: nőnek lenni igenis jó.

Hozzászólások