Bár a “gender pay gap”, vagyis a nők és férfiak közötti rosszindulatú bérkülönbség mítoszára már született cáfolat, ennek ellenére feminista politikusok, férfiellenes aktivisták rendszeresen napirenden tartják a témát hazánkban is. Mindezek miatt mi sem beszélhetünk soha eleget erről. Tekintettel arra, hogy a fel-fel lángoló vitákban megfigyelhető, hogy még azt sem sikerül sokszor tisztázni, hogy mit is kell valójában az igazságtalan bérkülönbség alatt értenünk, ezért most gondoljuk végig a dolgot az alapoktól kezdve. Az alábbi okfejtés mellett ebben segítségünkre lehet Christina Hoff Sommers, korábbi feminista identitását elvető filozófia professzor asszony ismeretterjesztő videója is.
A probléma a férfigyűlölő feministák nézőpontjából
A feminista béregyenlőség aktivisták csak egyetlen nagyon leegyszerűsítő, mondhatni primitív statisztikai módszert ismernek. Kiszámolják az összes női munkavállaló átlagbérét és az összes férfiét, majd összehasonlítják – megkönnyíti a dolgukat, hogy a KSH is közöl ilyen adatokat és összevetéseket -, majd utána leírják: “a nők és férfiak közötti bérkülönbség az elmúlt évben 16% volt és az egy tarthatatlan igazságtalanság, hogy a nők kevesebbet keresnek!” – Valóban történt itt bármilyen igazságtalanság?
Az első, amit észre kell vennünk, hogy ha ilyen módon végzünk összehasonlításokat, akkor bármilyen két tetszőleges csoportot – például zöld és barna szeműeket vagy akár szőke és fekete hajúakat – vetünk össze, mindig lesznek eltérések. Egy ilyen összehasonlítás végén kijelenthetjük, hogy a barna szeműeket vagy a fekete hajúakat diszkriminálja a társadalom?
Másrészt, ha például a férfiak több kedvet éreznek a pénzügyi pálya iránt, ezért tömegesen brókerek lesznek, akik szinte számolatlanul keresik a forintokat a tőzsdén, miközben a nők inkább az alulfizetett pedagóguspályát választják kedvük szerint, végül aztán kijön az átlagjövedelmek összehasonlításánál, hogy a férfiak tízszer annyit keresnek, mint a nők, akkor vajon történt bármilyen igazságtalanság? Én nem gondolom, hogy létezik épelméjű ember, aki azt mondaná, hogy igen, hiszen látható, hogy a társadalmi lehetőségek adta egyenlő keretek között mindenki kedve szerint választhat munkát, hivatást, és azután a szorgalmán, tehetségén és a szerencséjén múlik csak, hogy mennyi jövedelmet visz haza havonta. Bár cseppet sem ésszerű dolog ilyen módon igazságtalan bérhátrányról beszélni, de a férfiellenes feministák mégis megteszik.
A férfijogi aktivisták válasza
A férfimozgalom részéről az első ésszerű válasz, hogy alapos vizsgálódásra van szükség, és a bérhátrány akkor valódi probléma, ha hiányzó törvényi keretek vagy jogsértések miatt áll elő az a helyzet, hogy valaki teljesen azonos munkahelyen, azonos munkakörben és azonos tapasztalattal keres kevesebbet a másiknál csak azért, mert az egyik vagy a másik nemhez tartozik.
Le kell szögezni, hogy Magyarországon az igazságos, tisztességes bérezés egy elemi jogkövetelmény, mivel a Munka Törvénykönyvének 12. paragrafusa egyértelműen kimondja, hogy “a munkaviszonnyal, így különösen a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.” A törvény jól körülírja azt is, hogy az esetleges jogsértés vizsgálatánál milyen esetben szabad a dolgozók bérét összevetni egymással: “A munka egyenlő értékének megállapításánál különösen az elvégzett munka természetét, minőségét, mennyiségét, a munkakörülményeket, a szükséges szakképzettséget, fizikai vagy szellemi erőfeszítést, tapasztalatot, felelősséget, a munkaerő-piaci viszonyokat kell figyelembe venni.”
Nyilvánvaló, hogy egy komolyan vehető statisztikában sem vehetjük egy kalap alá az összes nőt és az összes férfit. Csakis azonos képzettségű, azonos óraszámban dolgozó, azonos munkatapasztalattal rendelkező és azonos szervezeti szinten dolgozó nőket és férfiakat szabad összevetni. Magyarországon az Egyenlő Bánásmód Hatóság által 2009 és 2013 között az Európai Unió támogatásával és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával megvalósult egy kutatás, amely ha nem is konkrét munkakörökön belül vizsgálta a bérkülönbségeket, de legalább egy elemzésben jövedelemcsoportokra osztotta a munkavállalókat. Ez az elemzés azt tárta fel, hogy nemhogy a nők egyöntetű bérhátrányáról nem beszélhetünk, hanem például a közszférában több jövedelemkategóriában is a férfiak keresnek rosszabbul, mint a nők. A nők jövedelemhátránya csak a legmagasabb fizetési osztályokban jelenik meg és aztán ezek a különbségek keltik azt a látszatot az egyszerű átlagokban, hogy a nők általánosan jövedelemhátrányban vannak. A felső tízezer társadalmi osztályának mindössze 14 százalékos női-férfi jövedelemkülönbségének okán hergelik férfiellenességre, elégedetlenkedésre a nők azon 80 százalékát, akik jövedelemhátrányt valójában soha nem szenvedhetnek el életük során. – Erről a kutatásról itt a Férfihangon a Bérkülönbség – A kiirthatatlan feminista hazugság című cikkben olvashat részletesebben az érdeklődő olvasó.
Nyilvánvaló, hogy alaposabb adatfelvételre és elemzésekre lenne szükség ahhoz, hogy a statisztikai módszerekkel feltárhassuk, hogy pontosan hol és mikor kerülnek jövedelemhátrányba a nők. Persze jó előre ki is következtethetjük, hogy annak a tizenegynáhány százalékos különbségnek is jórészt objektív okai vannak, hiszen szociológiai kutatásokból tudhatjuk, hogy a férfiak több munkaórát dolgoznak, mint a nők, sokkal rugalmasabban alkalmazkodnak a munkaadók mindenféle igényeihez, ami nyilvánvalóan jövedelemkülönbségben is megjelenhet. Meddig engedhet a társadalom a férfiellenes feminista hangulatkeltésnek?
A probléma rejtett dimenziója
És még mindig van egy rejtett dimenziója ennek a vitának, amit a feministák talán soha nem vetnének fel. Azt is mondhatnánk, hogy az állandó feminista hisztériakeltés sikeresen rejti el a szemünk elől a valódi problémát, mégpedig azt, hogy ha a feminista statisztikai módszerek szerint egyáltalán hajlandóak vagyunk a nők jövedelemhátrányáról beszélni, akkor azzal valójában elismerjük, hogy bármilyen munkákat is végeznek a nők, nekik akkor is ugyanannyi jövedelem jár, mint a férfiaknak. Ha totálisan eltérő hivatásokban, munkakörökben dolgozó férfiak és nők jövedelmét hajlandóak vagyunk összevetni és a bérkülönbségekben igazságtalanságot látni, akkor elfogadjuk, hogy egy gyorstalpaló OKJ-s bizonyítvánnyal rendelkező, egész nap a körmét lakkozó női adminisztrátornak ugyanolyan bért kell kapnia, mint az életét naponta vásárra vivő szénbányásznak vagy éppen a bányavállalat vezérigazgatójának.
Valójában azt kellene felháborodottan megkérdeznünk, hogy ez a bérkülönbség miért csak 16 százalék? Miért, miközben az életveszélyes, jelentős fizikai megterheléssel és egészségkárosodással járó munkákat szinte kizárólag férfiak végzik? Miért, miközben ebből kifolyólag a munkahelyi balesetek jelentős részét is férfiak szenvedik el; például a halálos kimenetelű munkahelyi balesetek áldozatai több nemzetközi kutatás szerint is 92-97 százalékban férfiak. Mégis miért?
Valójában az történt, hogy a társadalom a lovagiasság jegyében megszabadította a nőket a veszélyes, egészségkárosító, gyötrelmes fizikai munkáktól. Magyarországon már az előző rendszer államfeminizmusa sem csinált a nőkből traktorost, szépen előzékenyen beküldték őket az irodákba. A nyugati társadalomban sem volt hosszú életű eszménykép Rozi a szegecselő, legalábbis az azonos bérért végzett azonos munka tekintetében. Hamar kiderül, hogy valójában “we can’t do it”. Amíg férfiak sorra átengedték a nőknek a kényelmesebb adminisztratív és értelmiségi pályákat és a modern nyugati civilizáció alapos kényelembe helyezte a nőket, addig a férfiak tömegei proletarizálódtak és kitudja meddig tarthat még ez a folyamat, ha a férfiak eltűrik. Ráadásul úgy tűnik, mindez nem elég a nőknek, mert feminista aktivisták szavával követelik az egyforma béreket a cseppet sem egyforma munkáért.
De amit a férfitársadalom a nőknek adott, azt vissza is lehet venni. A jelenlegi társadalmi viszonyokat látva haladéktalanul vissza is kell venni. A férfijogi mozgalomnak nem elég a legnagyobb erőkifejtéssel visszaszorítani a béregyenlőségért hisztériázó férfigyűlölő feministákat, de meg kell követelni a férfiak számára a magasabb béreket. Az történt, hogy a társadalom taníttatta a nőket, privilégizált, lássuk csak be, sokszor egyenesen alibi munkakörökbe helyezte őket, hogy aztán végül szemrebbenés nélkül kijelentsék, hogy a buta, tanulatlan, tahó, traktoros, bányász, favágó, lakatos, szobafestő, csatornapucoló, kukás férfiak keressenek csak kevesebbet! – Ha gúnyolódni akarnék, akkor azt is mondhatnám, hogy cserébe a férfiaknak nem is a konyhába kellene visszazavarniuk a nőket, hanem valóban odaküldeni őket a nehézgépekhez, fel a toronydarukra, a mozdonyokra, a traktorokra, a harckocsikra, az olajfúró tornyokra, le a szénbányákba és a csatornákba; aztán odaadni nekik az egyenlő bért.
Szóval, nem hogy sok, hanem arcátlanul kevés a fennálló 16 százalékos bérkülönbség! Tulajdonképpen ennek 50-80 százaléknak vagy akár még többnek kellene lennie! Miért is nem magasabb már most is? A jelentős fizikai megterheléssel járó, életveszélyes, egészségkárosító, lélekölő férfimunkáért igenis magasabb bér jár, mint a munkahelyi körömlakkozásért és a naphosszat tartó passziánszozásért és Facebookozásért! – Egyenlő bérért egyenlő munkát!
