Az elmúlt napok során gyakran találkozhattunk a #metoo hashtaggel, melyet Alyssa Milano amerikai színésznő indított el, azzal az üzenettel, hogy ha minden nő, akit valaha is ért szexuális zaklatás kiírná a közösségi oldalára ezt, akkor az emberek átéreznék a probléma súlyát. De a férfiakat is érinti ez az ügy, erről szólnék most.
Azóta többszázezer Facebook, Twitter és Instagram poszt jelent meg, a nemzetközi és a magyar sajtó is kiemelten foglalkozik a témával. Rövid idő alatt nagyon sok szexuális visszaélésre derült fény. Ugyanakkor ennek a kampánynak van egy árnyoldala is, ami mellett mi nem mehetünk el szó nélkül. Mégpedig, hogy ezúttal is meghatározóan jelen van az a narratíva, amely úgy közelít a problémához, hogy a férfiakat az elkövetőkkel, a férfiak szerepét pedig az elkövetők szerepével azonosítja.
Egyik ismerősöm a következő üzenetet írta ki a Facebook oldalára:
„A legcsekélyebb szándékom sincs bárkinek is kétségbe vonni a személyes tapasztalatait. Sok ismerősöm osztotta meg a #metoo hashtaget. Együttérzek velük. Viszont sajnos, több olyan megosztást is láttam, amiben a férfiakat kollektív bűnösöknek próbálják beállítani, az óvodás kisfiúkat is potenciális erőszaktevőknek láttatni, akiktől rettegni kell. Nem kell. A férfiak többsége ugyanis nem erőszakol meg nőket, nem fogdossa ismeretlenek fenekét a villamoson, sem semmi ehhez hasonlót nem tesz.
Tudjátok, én elítélem az erőszakot. Minden formáját. Ezért elutasítom azt a lelki erőszakot is, ami a nők részéről sújt minket, férfiakat. Ami arra irányul, hogy pusztán a nemünk miatt rosszul kellene éreznünk magunkat, és minden nőtől bocsánatot kellene kérnünk általunk soha el nem követett, sőt mélységesen elítélt tettekért. Mert bizony ez is erőszak.
#Iamnotarapist “
Ezt a megjegyzést olvasva utánanéztem, hogy milyen cikkek jelentek meg a magyar sajtóban a témával kapcsolatban. Több olyat is találtam, amely kioktató hangnemben szól a férfiakhoz arról, hogy mi a feladatuk. Ezek közül a HVG-s A férfiak most egy dolgot tehetnek: figyelmesen végighallgatják a nőket című cikk mintapéldája annak, hogy tesznek egyenlőségjelet az elkövetők és a férfiak közé. A szerző állítása szerint arra tesz kísérletet, hogy elmagyarázza a férfiaknak, hogy mi a szerepük ebben. Arra a következtetésre jut, hogy a férfiak az elkövetők, és ezzel magyarázza a férfiak távolmaradását is a témától:
A nők az életükből, az érzelmi, fizikai és mentális erőforrásaikból rengeteget fordítanak arra, hogy elkerüljék, túléljék, feldolgozzák a – #metoo által is bizonyítottan mindennapos – zaklatást és az erőszakot, ami jelentősen beszűkíti a szabadságukat, a mozgásterüket, az esélyeiket. És közben nemcsak ezt a terhet cipelik, hanem a velük szemben elkövetett erőszak szégyenét is – azt, amit a férfiaknak kellene cipelniük.
(…)
A férfiszempontot előnyben részesítő társadalom lehetetlent kér az áldozatoktól: álljanak elő azonnal a vádjaikkal, de addig mégsem, amíg nincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékaik, hogy másokat bele ne keverjenek, és persze tudják igazolni azt is, hogy nem az ő viselkedésük vagy a viseletük váltotta ki az egészet.
Látjuk, hogy egy az egyben helyettesíthető lenne a „nő” az áldozattal, a „férfi” pedig az elkövetővel, ahogy a „férfiszempont” pedig az elkövető szempontjával.
Ez a narratíva valótlan képet közvetít a szexuális zaklatás problémájáról (kizárja/marginalizált helyzetbe hozza azokat a férfiakat, akik áldozatok), továbbá valótlan képet közvetít a férfiakról (ugyanis a férfiakat a zaklatókkal azonosítja, holott a férfiaknak csak kis része az).
Ha a szexuális zaklatásról beszélünk, akkor azt gondolom, hogy elsősorban nem férfiak és nők vannak, mint sajátos szempontokkal rendelkező csoportok, hanem zaklatók(1), áldozatok(2), és talán még azok, akik se nem zaklatók, se nem áldozatok(3). Mindhárom csoportba tartoznak nők és férfiak is. Természetesen lehetnek sajátos szempontjaik a zaklató férfiaknak, de ők egy alcsoportját képezik a zaklatóknak, nem azonosíthatóak a férfiakkal általában, ahogy azt a fenti szerző teszi. Férfiak ugyanis azok is, akik zaklatók és férfiak, azok is, akik áldozatok és férfiak, és azok is, akik se nem zaklatók, se nem áldozatok és férfiak.
A 24.hu-n is megjelent egy hasonló jellegű írás, Metoo: Így reagálhatnak a férfiak a zaklatásokról szóló vallomásokra címmel, mely szerint a férfiak azt tehetik, hogy leírják, egy „hogyan változom meg” (#HowIWillChange) kezdetű posztban, hogy mit tesznek azért, hogy a nőket kevesebb zaklatás és erőszak érje.
Itt ugyanaz a probléma. Azt gondolom, hogy elfogadhatatlan a férfiaknak címezni azt, amit a zaklatóknak kellene. A zaklatók csak egy kis csoportját teszik ki a férfiaknak, és a többi férfival szemben ez bizony erőszak és zaklatás, különösképpen azokkal a férfiakkal szemben, akik maguk is áldozatai ennek a jelenségnek (merthogy ők is éppannyira férfiak, mint a többi férfi).
A nemi erőszak, zaklatás kapcsán a férfiszempont nem az erőszakoló szempontját jelenti számomra, hanem például azoknak a férfiaknak a szempontját, akik maguk is áldozatok. Nagyon sok fiút és férfit érint az erőszak, zaklatás, de ők még annyira sem mondhatják el, vállalhatják ezt fel, mint a nők, számukra nincsen #metoo kampány sem. Nemcsak különböző jelzőkkel bélyegzik meg a férfiakat, ha felvállalják ezt, hanem van egy olyan társadalmi nyomás is a férfiak felé, ami azt célozza, hogy maga az áldozattá válás tudata se alakuljon ki bennük. Például elvárt a férfiakkal szemben, hogy a szexuális jellegű ajánlatokat, beszólásokat mindig pozitívan fogadják.
A férfiak távolmaradását a témától ez magyarázhatja, és a velük szembeni pszichikai erőszak, amit a fent tárgyalt cikkek is alkalmaznak, és nem az magyarázza, hogy a férfiak és az elkövetők között egyenlőség lenne (merthogy nincs). Ha a férfiakat jobban be szeretnék vonni, akkor lehet, hogy érdemesebb lenne a buta általánosítások helyett meghallgatni azokat a férfiakat is, akik nem erőszakolnak, nem zaklatnak, akik elszenvedői voltak ennek. Ez esetben talán a valósághoz közelebbi képet kapnának arról is, hogy mik lehetnek a férfiszempontok, és a férfiak szerepei.
