Egy nagyon jó könyvajánló interjút készített a 24.hu a a Láthatatlan pokol című kötet szerzőjével, Hercsel Adél újságíróval. A könyvben bántalmazásról, családon belüli erőszakról vallanak férfi és női áldozatok. A szerző külön kiemeli, hogy az erőszaknak nincs neme. Részlet az interjúból.
A családon belüli erőszak lassan kezd kevésbé tabu lenni, születtek már cikkek-könyvek a témáról. Mik azok a válaszok, amiket nem talált meg, ami miatt ez a könyv megszületett?
Bár színvonalas szakkönyvek léteznek, korábban nem született a Láthatatlan pokolhoz hasonló riportkönyv a családon belüli erőszakról, amelyben maguk az áldozatok szólalnak meg. Amikor 2017 októberében elindult a metoo-kampány, érthető módon felszínre került egy csomó indulat és elfojtott érelem. Mégis azt éreztem, ha érdemben akarunk beszélni erről a társadalmi problémáról, valószínűleg nem ez a megszólalás legjobb, a feldolgozást leginkább segítő módja. Azon gondolkodtam, hogy az erőszak kérdését lehetne jóval higgadtabban, a sérelmeken túllépve megközelíteni, magát a jelenséget bemutatva nem kevés edukatív jelleggel. Ahogy az is hiányérzetet okozott, hogy a metoo-posztok rövid, töredékes Facebook-bejegyzések voltak. Kíváncsi voltam, hogy ha kibontjuk ezeket, akkor milyen teljes történeteket, élettörténeteket ismerhetünk meg, mi ezeknek a bántalmazásoknak a kontextusa, a bántalmazás folyamata hogyan zajlik le, és így tovább.
A tipikus metoo-posztok többnyire szexuális zaklatásokról szóltak – talán nem mindenkinek egyértelmű, hogy mi köze annak a témának a családon belüli erőszak ügyéhez.
Úgy látom, egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit értünk bántalmazás alatt, legtöbbször a fizikai erőszakkal és a megerőszakolással azonosítjuk. Miközben a bántalmazásnak van körülbelül harmincöt különböző eszköze. Onnantól kezdve, hogy a kölcsönös tisztelet és az egyensúly megbomlik a felek közt a kapcsolatban, az egyik véleménye, akarata elkezd egy kicsit többet érni, már elindulhat egy nagyon rossz, bántalmazó folyamat. Amikor már szexuális erőszak vagy fizikai bántalmazás történik, azt sok esetben valószínűleg már számtalan más bántalmazó gesztus előzte meg. Elkezdődik enyhébb formában, mondjuk, viccesnek tűnő, majd egyre súlyosabb beszólásokkal, vagy a másik szabadságának korlátozásával, illetve azzal, hogy a bántalmazó elkezdi elszigetelni a partnerét. Ezek a bántalmazó gesztusok szépen szaporodnak, melyekből meg tudunk érkezni a nemi és a durva fizikai erőszakhoz.
Választ kapott a fő kérdéseire?
Igen. A könyvvel szerettem volna bemutatni, hogy a bántalmazás folyamata hogyan bomlik ki, honnan ered, aki egy bántalmazó karmai közé kerül, milyen lelki, fizikai és egyéb sérüléseket szenvedhet. Arra iskíváncsi voltam, hogy hányféleképpen és hogyan lehet valakit bántalmazni, és sajnos az emberi kreativitás ezen a téren egészen döbbenetes.Onnantól kezdve, hogy egy szadista apa körömvágó ollóval nyíratja a füvet a gyerekeivel éjszaka vagy a gyereknek „büntetésből” mindkét kezével rá kell fognia a forró forrasztópákára. A Láthatatlan pokolban olyan történet is szerepel, amikor a nevelőapa arra kényszeríti az óvodás, kisiskolás gyerekeket, hogy egymást verjék el, majd a három testvér közül a középsőt nyolcéves korától rendszeresen megerőszakolja. Az ember nem hiszi el, hogy emberünk megy haza, és útközben a kocsiban nem azon gondolkodik, hogy mit fog játszani a gyerekeivel, hanem azon, hogy hogyan fogja megkínozni őket. A legnagyobb kérdés emberi és szakmai szemmel is persze az, hogy miért történhet meg ez a sok szörnyűség? Ez mind ki is derült az áldozatok elmondása alapján. Ahogy az is, hogy az ellátórendszer hogyan működik, áldozatként mennyire lehet segítséget kérni, segítséget kapni.
Nem áll túl jól a helyzet, gondolom.
Nem, és az is egy egész döbbenetes tanulság, hogy ha kérnek is segítséget a bántalmazottak, mennyire nehezen találnak olyan pszichológust, aki nem ásítozik, nem hibáztatja az áldozatot, és nem is a pénzlehúzás a célja. Az igazságszolgáltatás pedig többnyire katasztrófa, a bíróknak, aki ítélnek ezekben az ügyekben, nagyrészt fogalmuk sincs az erőszak természetéről és a családon belüli erőszak pszichológiájáról, működéséről. A helyzetet egyenesen drámainak tragikusnak látom. Ez is egy elég nagy tanulság volt.
A könyv mégis túlélés-történeteket ígér.
A bántalmazás áldozatainak történeteit összegyűjteni már önmagában hasznos és tanulságos, ez nem volt kérdés. Ám az igen, hogy ebből hogyan nem lesz önmagáért való horror és nyomorpornó, amitől az ember soha többé nem hisz a családban és a szeretetben. Az volt a cél, hogy megmutassam:igenis van élet az erőszak után, ha komoly árat is kell fizetni érte, de igenis fel lehet épülni, áldozat múlttal is lehet teljes, boldog életet élni.Az interjúalanyaimat az köti össze, hogy megszenvedték a saját történetüket, a saját hajuknál fogva rángatták ki magukat a poklukból, és ma mindannyian kerek egész, kiegyensúlyozott életet élnek.
Biztos több dolog van, amit sejtett előre, hogy így vagy úgy van, de milyen meglepetések érték?
Azon például meglepődtem, hogy az alkohol szinte mindegyik történetben szerepet játszik így vagy úgy. Az is meglepetésként ért, amit már említettem, hogy mennyire nehéz hozzáértő pszichológust találni. Talán a legnehezebben megemészthető rész pedig a tipikus „miért megy vissza az áldozat”-kérdés. Erre például azt a választ kaptam, hogy Magyarországon felnőve sokan úgy szocializálódunk, hogy a bántást összemossák nekünk a szeretettel, a traumás kötődés abból is eredhet, hogy valaki már eleve bántalmazó családból jön. A kérdésre, hogy miért marad ott valaki az első pofon után, szintén nagyon izgalmas válaszok születtek. Például az, hogy „szerettem volna már felmutatni a külvilágnak egy jól működő párkapcsolatot”. Akár annak árán is, hogy az illető lelki terrorban él, mert a párja engedélye nélkül nem mehet sehová, az élete összes területe a párja kontrollja alatt áll. Meglepő, hogy mennyire nem triviális, hogy az ember az első bántalmazás elszenvedése után kilép a kapcsolatból. Mert amíg nincs benne egy ilyen helyzetben, addig mindenki azt mondja, hogy „engem egyszer ütne meg valaki, én azonnal kivonulnék”. Ez a gyakorlatban sajnos nagyon nem így működik. (…)
Férfi bántalmazottakkal is beszélt. Lát bármilyen tendenciózus különbséget a férfi és a női áldozatok történetei között?
Ön lát?
Én nem, de hátha ön ennyi beszélgetés után igen.
Legfeljebb annyit, hogy a férfi áldozatok nehezebben beszélnek a történtekről, később nyílnak meg. De a mechanizmusokban semmilyen különbséget nem látok, ezek a férfiak ugyanolyan károkat szenvedtek, a bántalmazás hatására ugyanúgy lett például PTSD-jük, depressziójuk és egyéb pszichés tüneteik. Miközben számtalan bizonyítéka van a nők elnyomásának még akkor is, ha már sokkal jobb a helyzet Magyarországon is, mint száz-százötven éve. Az egyes történeteket vizsgálva mégis azt mondhatjuk, hogy a frontvonal nem férfi és nő között húzódik, hanem áldozat és bántalmazó között. A feminista elmélet szerint azért van bántalmazás, mert a férfiak elnyomják a nőket, a családelmélet viszont azt mondja, hogy a családon belüli erőszak a pénzügyi problémákból és egyéb megoldatlan konfliktusokból fakad, melyeket egymáson vezetnek le a család tagjai. Hiszem, hogy mindkét elméletnek van igazsága. De abban, hogy hogyan zajlik le egy ilyen bántalmazó kapcsolat, nem láttam érdemi különbséget nő és férfi áldozatok között.
A teljes interjú a 24.hu oldalon olvasható el.
