Szakik (dokumentum férfinovella)

– Na, ki a király csávó? – kérdezte Atti, kezében a kis fellépővel. A kerthelyiségben már ketten ültek az asztalnál: Imi, Atti állandó társa a kőműves melóban, és Tibi, aki fémkéményeket épített. Tibi dolgozott pár napja Attiék keze alá, egy gázkéményt kellett úgy igazítani, hogy szigetelhető és színezhető legyen a fal a rászerelt kéménytől. Akkor maradt ott a fellépő.

– Iszol te is? – kérdezte Imi. Előttük már állt egy-egy üveg sör.

– Csak citromosat – válaszolta Atti és leült. Imi folytatta Tibivel megszakított beszélgetését.

– Ja, szóval egybe volt vagy kétszáz négyzetméter. Képzelheted, igaz, Atti? Felmentünk délben az állásra, és abban a tűző melegben le sem jöttünk hatig. Már azt hittem, vattát köpök.

– Nem állhattok meg munka közben?

– Színezést csak saroknál lehet abbahagyni, különben látszani fog hol tartottál szünetet. Ha egyszer elkezded, végig kell nyomni.

Tibi elismerően biccentett.

– Nem szédültetek már a végén? A vízhiánytól.

– Azért innivalót vittünk fel magunkkal, de mondjuk ha lendületben van az ember, nem ér rá inni. Mindegy, ez van. Férfisors, ahogy apám mondta régen.

Atti is megszólalt:

– Nem egyszer mondtam már a megbízónak, hogy csak jöjjön fel velem az állásra, nem kell dolgozzon, csak álljon ott mellettem, amíg én le nem jövök.

– Miért mondtad ezt? – kérdezte Tibi.

– Mert például múltkor is: bekérdez a fickó, hogy már megyünk is? Mondta, hogy elmennek sétálni az asszonnyal, szép az idő, nem lesznek kicsit otthon, mire én, hogy oké, mi is már mossuk a szerszámokat. Erre visszakérdez, hogy aszongya: már mentek is? Hát mondom, szép, igaz, csak reggel öttől vagyunk itt, és már este nyolc van. Bassza meg az ilyen! Csak hogy végezzünk, egyszer éjfélig az álláson voltam.

construction-workers-549086_1280

– Meg nincsenek szakemberek. Alig lehet találni embert. Segédmunkás is – egy se. Egymásnak megyünk kisegíteni, és egyszerűen el kell menni segíteni, vagy különben máskor azok hagynak majd szarban engem – fűzte hozzá Imi. – Egyszerűen nem érti meg a megbízó sokszor, hogy milyen kurvára egymásra vagyunk utalva, csak pampog, hogy miért nem vagyunk nála, mikor azt ígértük, de ha egyszer el KELL menni segíteni, akkor el kell.

– Én meg azt vettem észre, hogy sok építtetőnek egyszerűen fogalma sincsen róla, hogy mi munkába és kockázatba kerül, amit kér. Ácsok mellett dolgoztunk pár hete, hát eleve ők is ketten voltak – mondták nekik sincsen több emberük. Nem tudom, nem akarnak dolgozni a mai fiatalok, inkább anyuci meg apuci pénzén elbulizgatnak hétvégén, tanulják azokat az ostoba divatszakmákat, értelmiségi, vízfejű lesz ez az ország, sok állástalan diplomás, mi meg belepusztulunk a melóba, annyi van… – kezdte mondani Tibi. Imi közbevágott.

– Ne is mondd, amikor velünk dolgoztatok, most, amikor a fellépő ott maradt, mondtuk, biztos emlékszel, hogy van kétezer négyzetméter, amit meg kéne csinálni. Hát azóta már van az háromezer is. Négy lenne belőlem, se tudnék mindenhol ott lenni.

– Ja, igen. Na, szóval néztem azokat az ácsokat, és baszki az egyik áll a gerendán három méter magasan, egyensúlyoz, tartja az anyagot, igazítja, közben fúrnia kéne, a másik meg alulról támaszt, hogy az egész szét ne essen. Egy kicsit nem figyelnek, kész a csonttörés.

– Pontosan, az hogy mit be kell vállalnia az embernek, csak, hogy a megrendelőnek meglegyen amit akar – bólogatott Tibi szavaira Atti.

– És még ki ilyen, hogy kiosztja a munkát, nem nézve, mit fogsz szenvedni vele? – kérdi mosolyogva Tibi.

– Na, ki? – kérdezik vissza a kőművesek.

– Hát legalábbis nálam az asszony. Ő olyan okosan kitalál feladatokat, például kell egy lyuk a falba, hogy a szagelszívó működjön. Koronafúróval megfúrom a falat, erre kiderül, ott futnak vezetékek. Jjjó, akkor alatta, ott már jó, és utána tömhettem falazóval meg téglával be a felső lyukat.

– Mondjuk nem a feleséged fűzte ott a vezetékeket. Csak mondom, te tudod, miért hibáztatod az asszonyt – emeli fel védekezőn a kezét Imi.

– Jjja, végül is ez tényleg nem volt jó példa, de kitalál ő minden hétvégére valamit nekem.

Kicsit hallgatnak, aztán megint Tibi szólal meg.

– Figyu, fél éve, voltam egy kis faluban, Tóalmáson. Szigetelt kéményt kellett építeni. Persze fújt a szél, mint a rohadt élet. Most szegény tata, akié volt a kémény, éppen csak a kezét nem tette össze, hogy tegyem fel a kémény utolsó, három méteres tagját is a helyére. Mondom, ha nem esek le a tetőről, akkor gyertyát gyújtok a Szűzanyának. Vagy a kéményt is leejthettem volna, minimum százötvenezer volt. Sikerült, pedig kurva nagyot kellett emelnem, de minden klappolt. Sérvet se kaptam. Szegény kis öreg, ott hálálkodott.

– Persze, nincsen különben se fűtésük, se meleg vizük – bólogatott Attis. – Végül is sokszor ez az egész nem csak a pénzről szól. Hogy is mondjam… jót is teszünk közben másokkal. Tényleg szükségük van a munkánkra – csörgött a telefonja.

– A csajom – mosolyodott el, és félrefordulva telefonálni kezdett. Imi szólalt meg:

– Arról nem is beszélve, hogy a családot hogyan látja az ember. A kisebbik gyerek kórházban van, az anyja mellette van éjjel-nappal. Én is, hazaértem tegnap is este nyolckor, akkor vacsorázunk a nagyobbikkal, fürdünk, esti tevékenység. Volt éjjel tizenegy, míg elaludtunk. Egész nap a nagyival volt a Lóránt, ma meg én jöttem negyed ötre színezni az Attival. Egyszerűen nem látom a gyereket! Ennyire korán kell nekiállnunk, mert már tudunk dolgozni, meleg még nincs, fény már van. Megint a nagyanyja jött át a gyerekhez. Attinak ezért nincsen még gyereke. Azt mondta, majd ha már összeszedte magát anyagilag, és megengedheti magának, hogy hétköznap időben hazaérjen, hétvégén meg a családdal legyen.

– Ne már az anyja nevelje csak azt a gyereket – teszi hozzá Atti, aki közben letette a telefont. – Apa akarok lenni, nem pénzautomata. Szeretni akarom a gyerekemet, nevelni, meg az anyjával lenni. Végül is ezért gürizek.

Ülnek, nézik a lassan kiürülő sörösüvegeket.

– Na, kipanaszkodtuk magunkat. Megváltottuk a világot. Mehetünk vissza gályázni – summázza a beszélgetést Atti. Felállnak, az üvegek mellé pénzt raknak. Nemsokára csapódik a kocsijaik ajtaja, felbrummog a motor, és indulnak a dolgukra. Csak a nyári szellő lebegteti utánuk a letett papírpénz sarkait.

Hozzászólások