A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet budapesti központjában beszélgettünk Rácsok Balázzsal, a szervezet szociális – és fejlesztési igazgatójával a “Vedd Észre” kampány kapcsán.
Nos, a kampány csak nagyon kis részét fedi le a szervezetünk munkájának. Igazából a férfiak vagy a nők ebben jóval kevésbé érintettek, mi inkább a fiatalokra koncentrálunk. Erőfeszítéseink kb. 80%-a nekik szól. 2013–ban kezdtük el a felvilágosító tevékenységünket, melynek célja, hogy megtanulják felismerni és elkerülni a családon belüli erőszak áldozatává válást.
Hogyan kerülnek a fiatalok kapcsolatba a programmal?
Középiskolába megyünk el, felmérjük az érintettséget. Aztán tréninget végzünk a fiatalokkal. Az iskolák ettől a témától sokszor elzárkóznak, mivel ha kiderül, hogy van érintett az iskolában, azt szégyenként éli meg az igazgató. Próbáljuk ezt átfordítani arra, hogy milyen remek az a hely, ahol fény derülhet erre, és a közösség elkezdi ezt megoldani. A helyzet az, hogy vagy beszélünk róla, vagy nem, de úgy tűnik, mindig nagyjából tíz százalék az érintett a diákok közül.
Igyekszünk lépéseket tenni az iránt, hogy ne csak akkor tudjunk foglalkozni a kapcsolati erőszakkal, amikor már valaki kimenekül a családból – ez legtöbbször a nő – hanem még előbb. Vagyis a férfiak rovására elkövetett erőszak is jobban képbe jön. Izoláció, gazdasági függés, zsarolás, érzelmi bántalmazás, stb. Ezekben már férfiak is érintettek szép számmal. Beszélgethetünk velük, önsegítő csoportokat hozhatunk létre, tehát van terepe a segítségnyújtásnak.
Nagyon fontos az egyén megerősítése, hogy joga van rá, hogy tiszteljék, hogy emberként bánjanak vele, a szükségleteire odafigyeljenek. Hacsak nincs közvetlen életveszély, ezzel már el lehet indulni együtt a teljesebb élet felé.
A jogi vonal tisztázása (pl. hogy egy szabadság korlátozásának, zsarolásnak, vannak jogi következményei) nagyon fontos. Ez nagyon nehéz út, de segítünk. Pl. hogy a rendőrség odafigyeljen arra, hogy a rendszeresen veszekedő pár, ha ezzel már a gyerekükre is káros befolyással van (mondjuk, emiatt dadog a gyerek, vagy bepisil), akkor ez gyermekbántalmazásnak is tekinthető bűncselekmény, és kötelesek eljárni.
Tapasztalatunk, hogy az érzelmi bántalmazással nagyon nehéz kezdeni valamit. Egyrészt a bizonyíthatósága körülményes, másrészt a hatóságok több okból sem veszik annyira komolyan. Egyik ok, hogy a gyermekvédelmi rendszer túl van terhelve, és a súlyosabb esetekkel foglalkoznak. Komoly gondok vannak ezen a területen, volt pl. egy osztály Miskolcon, ahol minden második gyerek jelezte, ő úgy érzi, hogy nem szeretik otthon, sőt iskola után nem is tartózkodik otthon.
Az ambulanciára hogyan kerülnek az érintettek?
Ez a jövő útja, nemsokára lesz rá pénzünk. A partnerszervezetek segítenek ebben sokat. Segítő szervezetek, civil szervezetek, hatóság, egyházak, ők küldik hozzánk az érintetteket. Küldőlapot kapunk először, ez alapján jelzünk vissza, hogy mikor tudjuk az illetőt fogadni, és mit tudunk pontosan segíteni. Így nincs az ügyfél küldözgetve szervezettől szervezetig, hanem azt éli meg, kézben van tartva, kompetens segítséget kap.
Vannak-e tipikus forgatókönyvei a bántalmazott férfiak történeteinek?
Én személyesen három bántalmazott férfival találkoztam. Kettőt fizikailag bántalmaztak, egyiket lakásba zárta a párja, illetve soha nem ütött vissza, mert ezt nem tudta felvállalni önmaga előtt. A második egy fiatalember volt, akit a nevelőszülei bántalmaztak, ő ki is lépett attól a családtól, és kollégiumban tudtunk segíteni neki lakhatást szerezni. A harmadik a gyerekkel zsarolás tipikus esete: „ha nem teszed, amit mondok, elválok, és viszem a gyerekünket.”
Mit gondol, Balázs, a látencia nagy, vagy a bántalmazás áldozatai közt kevés a férfi?
A látencia nagy. Kapcsolati erőszakban általában nagy, de férfiak esetén még inkább igaz ez. Egyszerűen egy férfinak nehéz szembesülni azzal, hogy őt bántalmazzák. Az átlagférfi szerepelvárásában benne van, hogy „én megoldom”, „túllendülök rajta egyedül”, „kibírom”. Ha kiderül, az az egyénnek önmagával szemben is kellemetlenebb, de a munkahely, a társadalom elítélő hozzáállása is erősebb, mint egy nőnél. „Papucs vagy, miért nem ütsz oda”, és hasonló minősítések, „tanácsok” hangzanának el. Szakemberként is azt látom, ha egy családban baj van, a nők mennek inkább segítséget kérni, pl. szegénység esetén is. A férfiakban a tartózkodás, a büszkeség több. Belátni a tehetetlenséget nagy érzelmi teher nekik. Megalázóbbnak tartják a férfiak, mondjuk pelenkát, vagy kenyeret kérni is. Hát még érzelmi bántalmazáshoz segítséget!
Már alakulnak csoportok, pl. a Valódi Egyenlőséget csoport, melyek célul tűzték ki, hogy segítsenek a férfiaknak a megszokott szerepmodelleket fellazítani. Ne csak a kenyérkereső vagyok, erős vagyok, önálló vagyok, büszke vagyok, hozzáállás határozza meg a férfiakat, hanem kiegészítő elemként, a sebezhető vagyok, szükségleteim vannak, érzéseim vannak, gondoskodó vagyok, stb. megjelenhessenek nyíltan a férfi viselkedésében.
Nagyon pozitívnak gondolom ezt a folyamatot. Fontos a helyes önismeret, hogy a férfias és a nőies oldalaimat is ismerjem meg férfiként – egészségesebb kapcsolataink lennének. Gimnazisták közt tapasztaltam, hogy mikor csoportfoglalkozást tartottam, sokan ott élték meg az első csoportélményüket. Ennek óvodás korban lenne az ideje. A magunkra, egymásra figyelés kultúrája nagyon hiányzik a nevelés teréből, érzelmi intelligenciára szinte alig neveljük a jövő generációit – hozzátéve: minket sem neveltek rá. A profit fontosabb, az eredmények, de, hogy hogyan érjük el – ez már érzelmi intelligencia kérdése is. Ami szinte mindig háttérbe szorul.
Szintén gimnazisták között történt, hogy foglalkozáson a kompromisszumról beszélgettünk, és sokan nem értették, mi az a kompromisszumkészség. Csak nyertes vagy vesztes stratégiákról hallottak addig, de kölcsönös engedmény lehetőségéről, ahol végül mindenki jól jár, még nem. Nagy meglepetés volt nekem.
Sokan a nőktől várják a politika megreformálását az érzelmi intelligenciájuk „bevitelével”, a politika világába. Képesek lehetnek erre férfiak is? Csak a nők feladata lenne ez?
Persze, ez férfitól is elvárható, én nem adnám fel ezt az igényt velük szemben sem. Persze a politikában is fontos az esélyegyenlőség, de az emberséges politika nem kell, hogy függjön a résztvevő nemek arányától.
A „Vedd Észre” kampány kapcsán. Nem vagyunk érdekvédők. Mi segítő, ellátó szervezet vagyunk. Másképp lépünk a nyilvánosság elé ezért. Azt is észrevesszük, hogy a média is miképpen reagál pl. egy kampány üzenetére. Ami egy nővel történik, az sokkal jobban érdekli őket, mint ami egy férfivel. Szelektál a média, egy beszélgetésben elhangzik, hogy a bántalmazottak lehetnek férfiak, nők, gyerekek, beszélünk tíz percet, ebből leadnak két és fél percnyit, és megjelenik a leadott anyagban a média által közvetíteni akart tartalom. Esetleg a férfiáldozatokról szó sem esik.
Nekünk is figyelembe kellett venni pl. a „Vedd Észre” kampánynál, hogy a reklámfilmet három verzióban leforgatni, az háromszoros költséget jelent. Praktikus okai is voltak, hogy a film csak egyfajta elkövetőt mutatott be. Igazságtalan, de korlátaink, pl. költségvetési korlátaink is vannak. De a foglalkozásainkon, a plakátjainkon, mindig elmondjuk, feltüntetjük, hogy bárki lehet áldozat.
Ha lesz költségkeretünk, igyekezni fogunk az üzeneteinkben az egyensúly megtartására. A foglalkozásainkon, pl. a gyerekek elfogulatlanul elmondják, hogy az édesapját mi módon bántalmazza az édesanyja. Tehát ott tudjuk a teljes képet nézni, és foglalkozni vele. A média nehezebb terep. Függ pénztől, hogy minden verzióban le tudjuk – e forgatni a reklámfelvételeket, az önök tevékenységétől, változtassanak a média hozzáállásán, a férfiak kiállásán, érdekvédő tevékenységén. Vagyis tőlünk független tényezőktől is.
Mit tehet a sajtó az ügy érdekében? Mint újságírással is foglalkozó személy kérdem.
Jó lenne, ha a sajtó a pozitív híreket is bemutatná, ha nem csak a véres tragédiák képeit közvetítené. Biztos, hogy az emberek vevők lennének a jó hírre is. A szélsőséges, provokatív szóhasználat helyett diplomatikusabbat használhatnának. Pl. az önök észrevételénél a kampányunkat „démonizálónak” nevezték. És ez nem egyedi eset, általában ilyen a média. Nem is bíztam, hogy lesz érdemi párbeszéd köztünk. Sokadik jelzés volt felénk az önöké, én mindenkinek megírtam, hogy beszéljünk, találkozzunk. Ez a találkozó jött eddig létre. Az „anyázás” fontos, a párbeszéd már nem. És ez női érdekvédő szervezeteknél sincs másképp.
Vannak említésre méltó eredményeik?
Egy társadalmat, jogi, látásmódbeli, cselekvésbeli módon átalakítani szívós munka. De lehetséges. Pl. elértük, hogy a családok átmeneti otthonában a párja és gyermeke mellé, még a gyermeke születése előtt, az apa is beköltözhet. Korábban ez nem volt így. Ez az eredményünk pont a férfiakat érinti. Érdemes kitartani, az idő minket igazol.
