Évát három éven át rettegésben tartotta és verte a férje. Szenvedéseinek és menekülésének megrendítő előzményeit már olvashatták. Története segíthet a hasonló sorsúaknak, és társadalmunk szerencsésebb, óvatosabb, boldogabb tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy milyen fontos segítséget nyújtani, ha ilyen esettel találkoznak.
– Miért árultad el a kollégáidnak, hogy rendszeresen ver a férjed?
– Nem segítségre számítottam, nem akartam a saját ügyemmel másokat terhelni. Csak munkált bennem a félelem, hogy egyszer akkora verést kapok, hogy belehalok, vagy belerokkanok. Akkor pedig valakinek bejelentést kellene tenni a rendőrségen, hogy vizsgálják ki. Arra számítottam, hogy Rudolf valószínűleg megrendezné, hogy lerészegedve elestem a lakásban, és ezért alkoholt öntene a számba. Lehet, hogy most túlzásnak tűnik, de akkor reálisnak gondoltam ezt a félelmemet. Egyszer hallottam, hogy egy barátjának úgy beszélt az én erős fejfájásaimról, mintha már orvosilag igazolt tény lenne, hogy meghülyültem a gyed alatt.
Sokáig mégis vonakodtam kiteregetni a szennyesemet, féltem, hogy a rendezett körülmények között élő kollégáim esetleg nem értenek meg, vagy talán megbélyegeznek. Karácsony és újév között ismét brutális veréseket kellett elszenvednem. Mégis csak arról mertem beszélni az egyik kolléganőmnek, hogy a bátyámmal perben állok. Akkor a kolléganőm egy gyanútlan kérdést tett fel nekem, amire titokban már egy hónapja vártam: „Mit szól ehhez a férjed?” Erre mint a gátját átszakító áradat bukott ki belőlem a sok panasz. Meglepett, hogy kolléganőmben nemcsak együttérzés ébredt, hanem az azonnali segítségnyújtás is. Azt mondta, meg kell szöknöm, mielőtt megöl a férjem. Ő vette fel a NANE-val a kapcsolatot, mert sajnos csak este fogadtak telefont, én meg esténként nem tudtam telefonálni. Ők javasolták, hogy keressem fel a lakóhely szerinti Családsegítő Szolgálatot, mégpedig azonnal, mert tényleges életveszélyben vagyok.
– Nem maradt más lehetőség, csak a szökés?
– Akkor ez tűnt az egyetlen szabadulási esélynek. Mindenre kiterjedő aprólékossággal megbeszéltük a szökés tervét. Az események felpörögtek. Beszéltem Apuval, a bátyámékkal, mindenki egy csapásra a szökésem mellett állt. Többen felajánlották, hogy hozzájuk költözhetek. A bátyámékat választottam, mert úgy éreztem, velük az emberi kapcsolataimat is tisztáznom kell, és akkor már tényleg éreztem az őszinte együttérzésüket. Rudolf persze megint megvert, és utána – úgy téve, mintha a munkahelyemre mennék– elmentem a háziorvoshoz látleletet vetetni egy lila foltról a combomon, ami attól az ütődéstől keletkezett, amikor belelökött a fotelba. Kétórás várakozás után kerültem sorra, és megtudtam, hogy látleletet csak a sebészeten adnak. Én azonban előbb a kerületi Családsegítőhöz mentem, a NANE útmutatása szerint. Nagyon kedvesek voltak, de mondták, hogy ez a probléma a Gyermekjóléti Szolgálathoz tartozik, és átkísértek a szomszédos épületbe. Ott három hölgy is foglalkozott velem, tőlük rengeteg tanácsot kaptam a szökésre és a hivatalos szervek vaskalaposságának kivédésére. Elmondták, mit tehetek a saját és gyermekem védelmében úgy, hogy törvényt ne szegjek, de Rudolfot kijátsszam. Rövid- és hosszú távú tervet készítettek. Szinte a számba rágták, mit mondjak a sebészeten, ha le akarnak rázni, és mit mondjak a rendőrségen, ha el akarnak hessegetni. Milyen stílusban beszéljek, ha nem akarnak kötélnek állni, mihez van jogom, mire hivatkozzam.
Szinte kába voltam a rengeteg információtól. Rohantam a sebészetre látleletet vetetni. Egy nagydarab, érzéketlen orvos állt ott két asszisztenssel, és amikor megtudták, hogy mit szeretnék, úgy néztek rám, mintha lehánytak volna. Írt egy-két sor szakvéleményt, majd lenézően közölte, hogy 4500 forintért megkapom. Majdnem elájultam! Erről még a Gyermekjóléti Szolgálatnál sem szóltak. Véletlenül volt nálam 5000 forint, amit még a kolléganőmtől kaptam, vész esetére. Végre kezemben volt a „hivatalos orvosi szakvélemény”, amellyel a rendőrségre futottam. Ekkor péntek délután kb. 4 óra volt! A rendőrségen minden úgy történt, ahogy a Gyermekjólétiben mondták: először el akartak küldeni az ügyészségre, hogy ott is tehetek ám feljelentést! Azután volt még néhány gyenge kísérlet, hogy ha akarom, még meggondolhatom magam, meg ha nincs orvosi látlelet, ők nem tehetnek semmit. Mondtam, hogy sebészeten hitelesített látleletem van. Akkor már látta rajtam az ügyeletes, hogy egy „felvilágosított” nővel áll szemben, és megadóan gépelni kezdte az elmondott eseményeket. Háromnegyed 5-re végeztünk! Hihetetlen, de maradt még félórám, hogy ne kelljen hazamennem – ezt arra használtam fel, hogy egy nyilvános fülkéből felhívtam mindenkit, aki aggódott értem. A hétvége úgy telt, mintha egy csodás, békés, harmonikus család lennénk. Hétfőn vázoltam a helyzetemet a munkahelyi főnökömnek is, és bejelentettem, hogy hosszabb időre el fogok tűnni „betegszabadságra”. Háziorvosom már ismerte a helyzetemet, és biztosított a betegállományról.
