Ez lesz a témája a Nemzetközi Férfinapon, november 19 – én a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság performanszának, ahol a témáról az utca emberét kérdezzük.
Reneszánszát éli hazánkban az apa kultusz, egyre többen foglalkoznak az apasággal, és lassan-lassan cikkek születnek: a média figyelme, ha fokozatosan is, de fordul az apák felé. A régi szerep, a családfenntartó férfié, tartja magát, de közben egyre többen egyre mélyebben jelen szeretnének lenni családjuk életében. Más vélemények szerint sok férfi szívesen van akár otthonától távol, és teremti elő bőségesen pl. külföldről a családfenntartáshoz szükséges anyagiakat, és a gyerekek kiskamasz koráig nem is akar szorosabb kapcsolatot gyermekeivel. Akkor most hogyan is van ez? Miképp kellene megvalósítani a család és a munka kettős terhének hordozását?
Egyáltalán: tényleg avítt és ódivatú az a férfi, aki szerepfelfogásában a hagyományoshoz ragaszkodik? Bűntudatot kell-e benne kelteni, ha ő a pénzt akarja hazatalicskázni, és csak akkor akar közelebbről foglalkozni a gyerekével, amikor az már nyitott a nagyvilágra és az önálló élet alapjainak elsajátítására? Ez a cikk ezt a kérdést nem fogja eldönteni, arra viszont mindenképpen fel szeretném hívni a figyelmet, hogy míg a nők lehetőségeit hangsúlyozzuk hosszú évek, évtizedek óta, addig a férfiaknak a kötelességeit. Szerintem ne írjuk elő, hogy milyen a jó férfi, a jó apa, bízzuk ezt rá arra, aki gyakorolja az adott szerepet! Ne ítélkezzünk felette, mert ettől nem lesz párbeszédkészebb. A véleményünket viszont kellő tisztelettel elmondhatjuk, sőt, mivel helyrehozhatatlan hibákat lehet véteni gyereknevelés terén, ezért ha felkészültek és tájékozottak vagyunk, el is kell azt mondani. De kérem, ne törjünk pálcát senki feje felett!
Másrészt mielőtt kifejteném én is a véleményemet ezügyben, a férfiakat ostorozó médiamunkatársak előtt szeretnék rámutatni, hogy a férfiak munkája nem csak a pénzkeresetről szól. Leegyszerűsíteni a férfiak teljesítményét arra, hogy mindezt azért teszik, mert kell a pénz, olyan, mint mikor a feministák az anyaszerepet azzal jellemzik, hogy az egyenlő a “szülőcsatornának lenni” állapotával. Ez pedig nonszensz!
A munka egyben társadalmi szerepvállalás, érték előállítás és szolgálat is. Az önmegvalósítás terepe is lehet (bár nem mindig az). Gondoljunk csak arra a szemétszállítóra (férfiak felülreprezentáltak e szakmában), aki ünnepnapon is el kell végezze a munkáját, mert a helyi önkormányzat ezt a lakosság érdekében elrendelte. Vagy vegyünk példának egy nyugati nagyvárost, Bécset! A nyugdíj előtt álló villanyszerelő (természetesen ő is férfi, itt is kevés nő dolgozik) arról kénytelen beszámolni, hogy talán nem hiszem el, de ő az orvosokhoz hasonlóan, ügyeletben kénytelen a telefonjához kötötten élni. Nem kapcsolhatja ki, mert volt, hogy a karácsonyi bejgli mellől hívták őt el: egy idős házaspárnak elromlott az elektromos fűtése. Ha ő akkor órákat késlekedik, az idős emberek esetleg megfáznak, tüdőgyulladást kapnak, és bizonyos életkor felett ez akár halálos is lehet. És még jó pár példát tudnék sorolni, szintén férfias szakmákból, pl. duguláselhárítás vagy kéményépítés, vagy éppen tűzoltás. Ezeknek az embereknek erkölcsi kötelessége a társadalommal szemben, hogy adott esetben a munkájukat a családjuk elé helyezzék.
Tehát a férfiak menthetetlenek? Dolgozniuk kell halálig, magányosan, szeretteiket csak fényképről ismerve? Szerintem nem. A férfiak messze túlnyomó többsége szereti a családját és szívesen van vele. Ez szerintem olyan alapvető, mint, hogy reggelente keleten felkel a Nap. És kicsit visszatérve a cikk elején jelzett férfiattitűdre: foglalkozom a gyerekkel, ha már elég nagy hozzá. Persze, aki gondolja, csinálja így. De a tudományos kutatások és az empirikus tapasztalat azt bizonyítja, hogy azoknak az apáknak lesz a gyermekükkel kamaszkorukban is jó kapcsolatuk, akik két-három évesen is ott voltak nekik. Ezt azért fontos ide leírni. Van szerepe otthon és a családban egy apának. FONTOS egy apa személyes jelenléte a családjának a kezdetektől.
Munka vagy család? Amikor éppen nem kell életet menteni, akkor szerintem: (de ezt ki-ki döntse el maga) család. Beszélünk a nők részmunkaidős foglalkoztatásáról. Dehát férfiak is dolgozhatnak részmunkaidőben! Sokan állítják (pl. Dr Warren Farrell, amerikai pszichológus, férfimozgalmi aktivista) hogy adjunk szabadságot a nőknek, had vállalják át részben a férfiaktól a családfenntartás terhét! Jó, legyen ez is egy megoldás. De ha a fogyasztási szokásainkon változtatnánk? Ha megelégednénk a kevesebbel, az egyszerűbbel, az igénytelenebbel? És ahelyett, hogy sok-sok munkaórát töltünk azzal, hogy az igényeinket kielégíthessük majd az érte kapott pénzen vásárolt javakkal, inkább többet lennénk együtt: férfiak és nők, szülők és gyerekek? Meglehet, két nem a végletekig kimerült felnőtt esetleg nem csak beszélne a szexről, de gyakorolná is azt? Esetleg nőne a születésszám? Igaz, ehhez, a növekvő populációhoz, már szélesebb, rokoni, vagy helyi összefogás kellene, hogy az emberek egymás életébe fektessenek be és kölcsönösen tegyék ezt. Fogjanak össze a sokgyerekesek és közösen üzemeltessenek pl. egy nagykapacitású sütőt, mert háztartásonként (a kevesebb munkaóra miatt) nincs lehetőségük vásárolni egyet, közösen intézzék a mosást, a szárítást, akár összeállva a takarítást. Tehát a kieső pénz helyét a növekvő összefogással lehetne pótolni. (Bevallom ezt a bekezdést vitatnám meg legszívesebben másokkal, hogy körbejárjuk mennyire életképes ez a kicsit talán utópisztikus ötlet.)
Visszatérve a férfiak családban betöltött szerepére: életünk legmélyebb vágya a kölcsönös, bennsőséges szeretet utáni vágy. Filmek tucatja szól erről, hogy a főhősök csapata a végére szinte családdá válik: egymást ismerő, elfogadó, támogató és megértő közösséggé. Viszont manapság, hogy ezt megkaphassuk (férfiak és nők) nagyon őszintének, bátornak és bölcsnek kell lenni. Merni kell különbözni a mainstreamtől. Őszintén be kell vallani a gyengédség, a kötődés és a szeretet utáni vágyunkat, ami nagyon sok férfinak borzasztó nehéz. Végül – bölcsen – tenni a kielégítéséért. A család, a szerelemből összekapcsolt két élet, az ennek gyümölcseként megfogant és felnövekvő élet az elsődleges terepe ezen mély igényünk kielégítésének. Márpedig (dr Farrellel <A férfihatalom mítosza> egyetértve) végső soron a férfiak túlnyomó többsége azért dolgozik, hogy családja szeretét és elismerését elnyerje. Ehhez viszont valójában velük kell többet törődni, és amikor ez megtehető ( és többnyire megtehető) akkor a munkaidő (akár csökkentett munkaidő) után hazamenni és tanulni a gyerekekkel, játszani a gyerekekkel, közös tevékenységet űzni a feleséggel (élettárssal), többet kommunikálni, és szeretni egymást: testileg, lelkileg.
