Toplak Zoltánnak hívnak. Középkorú férfi vagyok, két gyermek édesapja. És Béta. Szorongó, alkalmazkodó és mégis boldog. Nem a szenvedéstől mentes élet, és nem a dominancia, az alfaság tesz boldoggá – bár ha időnként nem vívom ki a tiszteletet, nem állok ki a jogaimért és nem állok az élre (megmaradni már nem szoktam ott) – na, akkor azért gondban lennék. Édesapám maximalista volt, a csalódottságát nem rejtette véka alá, a dícséreteit igen. Nem tehetett róla, ilyennek nevelték. Az első élmény, ami belém ivódott gyerekkoromban ez volt: CSALÓDTAM BENNED!
Nincs bajom az alfákkal. Egy együttműködni képes alfával tudok és szeretek együttműködni, a Budoka Karate Egyesület, vagy a Férfihang Civil Társaság alelnökeként, tipikus “a vezető jobbkeze” pozícióban dolgoztam. Tiszteltük, becsültük (illetve tesszük ma is) egymást az elnökökkel, jól együtt tudtunk dolgozni. A vezetés felelőssége nem az én vállamat nyomta, a tanácsadásé igen.
Ha elém tolakodnak a McDonalds-ban nem biztos, hogy szólok érte. Egyszerűen erős a komformérzetem, és ha a negatív érzéseim el tudom csitítani, akkor maradok békés. Ugyanakkor rájöttem, hogy nem bújhatok el mindig a “béta vagyok, ez természetes” klisé mögé. Nem ment fel az Élet: néha a sarkamra kell állnom. Kellemetlen érzés, mintha üvegcserepeken járnék mezítláb, de nem úszom meg én sem. Ma már vállat vonok: nem lehetek mindig kedves és elnéző.
Amikor a párom vezet és dönt, az az érzés jár át, hogy gondoskodik rólam. Szeretem magam kicsit a gyerekének érezni. Bevon a hatalmába, mintha teljesen körbeölelne, mint a csecsemőt az édesanyja: akárhova nyúl, belé ütközik.
Tehet boldoggá a nőtől való ilyen jellegű függés? Szerintem igen, ha képes vagyok egyedül is lenni. Ha önállóan is meg tudom oldani az életem. Érzelmileg ezt a helyzetet én a Magány sivatagának nevezem. Kemény hely, egy hasonlattal élve tényleg olyan, mintha egy kulacs vizzel mennék egy valódi sivatagba. Amíg tart a víz, ott lehet maradni. Egy idő múlva viszont ki kell jönni belőle, mert felemészt. Érzelmileg kizsigerel. De Istennel, a lemondással, a lemondás fájdalmával, az önálló élet terheivel és Önmagammal igazán ott lehet mélyen találkozni. Szenvedtet és szabaddá tesz.
Szerintem egy bétát több kudarc és frusztráció ér, mint egy alfát. A világ kevésbé áll neki. Ezért – nekem is – fontosabbá válik a belső világ. A gondolatok, érzelmek, kapcsolatok világa. A feminin világ. Irodalom, színház, mozi. Mások kalandjai, élményei. Viszont át lehet csúszni az inkompetens ábrándozásba, amikor lemondok világfájdalmamban (engem nem ért meg senki) arról, hogy éljem a saját életem. Pedig ez mindenkinek fontos: keresni a kihívásokat, hiszen a magabiztosság, önértékelés gyümölcsei nem csak az alfáknak vannak fenntartva. A legtöbb ember értékeli a kedvességet, a türelmet, és jól meg lehet tanulni azt is, hogy nem kell, hogy mindenki szeressen. Egy régi mondás szerint az igazi férfinak mindig vannak ellenségei. Meg lehet tanulni (legalább valamennyire) üvegcserepeken járni. Terem gyümölcs a bétáknak is.
Másik nagy segítség a spiritualitás. Eljutni oda, hogy Valaki, aki igazán Hatalmas, végtelenül szeret és “igen”-t mond rám – ez hatalmas segítség! Minden komolyabb, a külvilágban tett lépés után “szaladok” Hozzá, hogy érezzem a szeretetét. Begyógyítsa a sebeket, amiket kaptam, erőt adjon a folytatáshoz. Ő az én erőm titka. A spiritualitás tekintetében nagy segítség, ha valaki béta. A zsigereiben hordozza, hogy ő egyedül nagyon nehezen boldogul – kell a segítség és a támasz. És Isten azon tud segíteni, aki kéri. Büszke, erős lélekkel pedig nehéz kérni, pláne elfogadni. Ráadásul Isten mindig a saját elgondolása szerint segít. Majdnem mindig változtatásra, önvizsgálatra is késztet.
Nem a vereségek és kudarcok, nem a szenvedés a legrosszabb az életben. Feladni, elmenekülni, és többet vissza sem térni – EZ az, amit nem lehet megszokni. Egy béta legnagyobb ellensége az önsajnálat.
