Dr Warren Farrell: A férfihatalom mítosza c. könyvéből szemezgetünk továbbra is.
A háborús sztorik nem azt mutatják, hogy a férfiak mennyire szeretik a háborút?
Nos, elsőre valóban úgy tűnhet, a férfiak valósággal imádják a háborút, a harci eszközöket, a fegyelmet – mindent ami a háborúhoz tartozik. Ez az ő játékuk. Valójában azonban mindez tudattalan készülődés a feláldozhatóságukra. Megvédi őket attól, hogy könnyeket kelljen ejteniük, amikor megsérülnek, vagy egy barátjuk sérül meg, esetleg meg is hal. Tőúlélő üzemmódban élnek, alábecsülik a veszélyt, hogy kezelni tudják azt, és ne rémüljenek meg tőle.
Újrakeretezik a történteket, azok így legalábbis elviselhetővé válnak.
Bruce Wilkin, Vietnámi veterán története:
“Patkányok voltak velünk a sátrainkban. Állandóan jöttek, ajkár ébren voltunk, vag yaludtunk. soha nem felejtem el, amikor egy átmászott az arcomon. Úgy éreztem, vagy egy kilométeres a farka.”
Aligha hihető, hogy Bruce élvezte volna amikor a patkány átfutott az arcán. A sztori elmesélése terápia volt a számára. (Építőipari munkám során is tapasztalom, hogy azokból a történetekből leszenk a legjobb sztroik, amelyekkel a legtöbb méreg és akadály volt a kivitelezés közben. A ma kínja a holnap legendája – mondhatjuk. – a cikk szerzője) Átkeretezzük a történeteket, hogy megvédjük magunkat a félelemtől és egy vonzó perspetívába helyezzük az egészet.
Ma már csak nevetek rajta, de egyszer olyan padláson kellett dolgoznom, ahol nem tudhattam pontosan hova léphetek, hogy le ne szakadjon alattam. A halálfélelem – holott legvalószínűbben “csak” kilyukasztom a mennyezetet, és nem zuhanok telibe le – olyan erős volt, hogy mikor lejöttem, és véget ért a munka, utána is elkísért. Mikor fogok hasonlót átélni megint? – pörgött a fejemben. Egy keresztény családias hétvégén ölelték ki – szó szerint – belőlem ezt a félelmet, és azóta se tért vissza, igaz ilyen helyzetbe se kerültem többet. Ma már csak egy meglepő, mulatságos sztori ez is. A ma kínja a holnap legendája.
Mindez a mesélés egyáltalán nem jelenti azt, hogy ilyen helyzetekbe akarnánk mi, férfiak kerülni. Vagy háborúzni akarnánk.
Anno a vietnámi, vagy afganisztáni veteránok olyan országba tértek vissza, amely egyáltalán nem volt kíváncsi a történeteikre. Nem tudtak megszabadulni a feszültségeiktől, a félelmeiktől, amelyek túlterhelték őket. A szovjet katonák szanatóriumba mentek, az amerikaiak drogoztak, ittak és börtönbe kerültek.
A háborús történeteknek két háttulütője van. Először is a mesélője számára lehet egészséget megőrző, de a hallgatónak, a fiúknak különösen lehet egészségtelen. Tudatalatt azt az üzenetet közvetíti, hogy neki is fel kell majd egy háborúban áldoznia magát. A másik gond az, hogy magát a mesélőt is eltávolítja a saját, mélyebb félelmeivel való szembenézéstől.
A megoldás? Meg kell bízni olyan személyt a segítéssel, aki képzett harcban, vagy harci kiképzésben és a gyerekekkel meg kell értetni, hogy az életük kockáztatása csak egy módja a segítésnek. Bátorítani őket, hogy jöjjenek rá, mi vonzza őket és dolgozzanak ki alternatívákat a háború helyett.
A férfiak eldobhatóságának politikája
Tény: A Parade magazin írta meg, hogy több mint 40 millió férfit gyilkoltak meg a Szovjetunióban 1914 és 1945 között. Vajon a férfiak halálán lamentált a magazin? Nem. Az volt a cikk problémája, hogy a sok kieső férfi helyett a nőknek kellett helytállniuk a gyárakban és az utcaseprők között.
A világháborúk után ünnepeltük a hőseinket. A 70′-es, 80′-as években teljesen figyelmen kívül hagytuk őket.
Tény: több vietnámi veterán lett öngyilkos a háború után, mint ahány amerikai katonát megöltek a háborúban.
Tény: a vietnámi veteránok 20 % -a, míg a harci bevetésben részt vett veteránok 60% -a lett pszichiátriai eset.
Tény: egy elnöki vizsgálat szerint 400 000 vietnámi veterán volt a vizsgálat idején börtönben, próbaidőn, feltételes szabadságon.
Tény: csak Los Angelesben 20000 veterán élt az utcákon. Az őket segítő szolgálatnak 300 ágy állt rendelkezésére ugyanekkor.
Ha megértjük a pszichológiai felelősségét annak, hogy valaki férfinak születik, akkor elkezdhetjük megérteni azt, miért is szenvedett mentális egészségkárosodásban a harci veteránok 60%-a. Az amerikai polgárháború után ezt katona szívnek hívták, a Vietnámi háború után pedig poszttraumatikus stressz rendellenességnek.
Mi is az a Poszttraumatikus Stressz Rendellenesség?
“A fejfájások pár évvel a vietnámból való hazatérésem után kezdődtek. Aztán egy éjjel a feleségem a nappalinkban talált engem a bajonettemmel a kezemben. További tizenkét évet vett el tőlem, hogy kiutat találjak mindebből. Nem minden jött velem haza Namból. Néha fényes nappal jött szembe velem a halál. Ezrek történetei hasonlók az enyémhez. A probléma, hogy nem tudja az ember kibeszélni, mi ment el rossz irányba. A pokolba, majdnem meghalltam, míg rájöttem, hogy az egyetlen járható út, ha kibeszélem magamból.”
Mi az a flashback?
“Éppen vezetek a nyílt úton, amikor egy kis repülőgép húz el felettem. Rögtön úgy érzem, ez egy F-4 ami éppen visszatér a bevetésről. … a szemben lévő hegy egy csatlakozási ponttá alakul át… A gondolataim előre és visszafelé rohannak, itthon vagyok és Namban is. A fekete úton a terelővonal csíkjai átalakulnak a fényjelzős lövedékek által húzott fényes csíkokká. Ha ezt a bekezdést százszor gyorsabban, és ezerszer intenzívebben el tudod olvasni, akkor lesz fogalmad róla, hogy mi is a flashback.”
Egyik barátom írta: “A volt apósom, aki náci osztagok bombáztak és lőttek, éveken át ébredt fel éjszakáról éjszakára hideg izzadságban úszva és félelemben miután ölnie kellett. Ahogy egy történész megállapította: a legáltalánosabb félelem, hogy ölni kell, vagy ölve leszel, a leginkább okozója a csaták okozta kifáradásnak a Második Világháborúban.”
Miért hallunk többet a poszttraumatikus stressz rendellenességről a Vietnámi háború után, mint a többi, korábbi háború után? Érzékenyebbek lettünk? Nem igazán. A jobban működő egészségügyi kimentés miatt. Korábban ha egy férfi elvesztette a lábát a csatamezőn, akkor általában belehalt. Námban kimentették.
A halottak száma kevesebbet mond el erről a háborúról, mint fizikai és pszichológiai utóhatása. 50000 vak, 60000 öngyilkos (amely eseteket feltárták), az abnormálisan magas száma az autóbalesetben meghaltaknak, a 33000 lebénult férfi… ezek a számok többet mondanak.
Az igazi traumája Vietnámnak a veteránok megbecsültségének hiánya. A valódi megbecsültség segíthetett volna a hajléktalanságukon, munkanélküliségükön, a narancsgáz mérgezésükön, az elnyomott stressz szindrómájukon, a bebörtönzésükön, gyilkosság áldozatává válásukon, az öngyilkossági hajlandóságukon, az amputációkkal való szembenézésükön és kémiai mérgezéssel való megküzdésükön.
Amikor a New England Journal of Medicine megírta, hogy többen szenvednek PTSD (poszttraumatikus stressz rendellenesség angol rövidítése) – ben, mint ahányan megerőszakolást vagy rablást voltak kénytelenek átélni, kis nyilvánosságot kapott. Nagy akció sem követte. Például New Yorkban négy szolgálat van a veteránok számára, és több mint 50 a nők problémáinak kezelésére.
